Ne sírj, mert vége..

~ Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént. ~

Sokszor úgy érzem magam, mint egy kutya, akit kitettek az ilyesztő sötétbe. Az eső szakad.. A kopasz fák ágai összeérnek, karcolják egymást, mintha az életükért küzdenének. A pici vízcseppek hangos koppanással érnek a talajra, mellyel még az alatta alvókat is felébresztik. És a legborzasztóbb a szél. Rettenetesen fúj, csak úgy sikít. A hideg futkározik rajtad, mivel tudod, innen nincs menekvés. Elragad.. és magával ránt a mélybe.
És az a dolog, amely magával ránt nem más, mint a szomorú igazság, hogy az, akit a világon a legjobban szerettél most elhagyott, nem törődik veled és te egyedül vagy. Csak rá számítottál, de most még sincs melletted, hogy fogja a kezedet a halálos ágyadon. Azt mondod magadban: Eljön. Még van idő. Biztos itt lesz, nem hagyna cserben. Majd telik az idő.. Elmúlnak az órák, a percek, és sehol senki, csak te magad. Ilyenkor kell rájönnöd, hogy az élet rettentő igazságtalan, és az az illető, pedig egy hatalmas görény. Aztán egyszer csak megjelenik az ágyad mellett, amikor már elfelejtenéd, sok sok kín, és sírás árán. Megfogja a kezed,és azt mondja: Szeretlek. Ekkor felvidulsz, és újra tele leszel önbizalommal, de aztán.. Ismét nem látod őt napokat.. Heteket.. Már nem őt hibáztatod, hanem magadat. Hogy lehettél ilyen buta, hogy hittél a gyönyörű szavaknak,és a szép szemeknek. A csábos mosolyának, és puha érintésének. De az idő csak telik, s végül a saját butaságodba pusztulsz bele. Ő adta meg az okot a vesztednek, te meg bekísérted az életedet az egércsapdába.